Babás cuccok

Egy baba érkezésével nem kevés cuccot kell beszerezni, és a lakás is többé kevésbé átalakul. Gondoltam most erről írok egy képes bejegyzést. Kb. szeptember magasságában kezdtem utánanézni a dolgoknak. Az első fázisban az ember sokkot kap, mert ha megvesz mindent, amit a boltok a "nélkülözhetetlen babakellékek" kategóriába sorolnak, akkor egyrészt nem marad pénze, másrészt nem marad egy talpalattnyi hely sem a lakásban. A második fázisban az embert elárasztja az "úristen ez de cuki, nekem ilyen is kell" érzés. Majd következik a végső, vagyis a "na jó, akkor most csináljuk ezt értelmesen" fázis. Szerencsére én mindent ebben a stádiumban vettem meg, és igen elégedettek vagyunk a végeredménnyel :-)

Ami a kiságyat és a pelenkázóasztalt illeti, egyértelmű, hogy ebben is messze az Ikea a legjobb választás. Itt nagyon megy az, hogy az egész babaszobát hasonló témára rendezik be, és oltári tündéri ágynemű szettek vannak. $200-ért. Na mit csinál ilyenkor a furfangos kelet-európai? Rájön, hogy az Ikeában $20-ért szintén nagyon cuki sünis takarót lehet kapni, pár dolcsiért fel lehet tankolni ari erdőlakó plüssállatokból, az Amazon-ról meg lehet rendelni szintén $20-ért erdő tematikájú falimatricákat. Ime a végeredmény:

Kispapa bútort szerel

Kismama meg elégedett

Akkor ugye kell még kocsiülés és babakocsi. Na ez volt az egyetlen pont, ahol elszállt az agyam. Ugyanis miután az ember egy fél napot eltölt azzal, hogy kiválassza azt, amin stílusosan ari őzikék és baglyok vannak, kihoznak egy olyat, aminek a kellős közepén oltári gusztustalan tenyérnyi méretű sárga-fekete biztonsági címke van! És nem ám olyan, ami levágható vagy lemosható, valami agresszív szerves oldószer nélkül teljesen esélytelen! Aztán utánanéztem a neten, és kiderült, hogy ha valami módon mégis eltávolítanád, megbűntethet a rendőr! Hát ez azért mégiscsak sok... Ő lenne az:

Plüssrókán demonstrálva

Beszereztünk még egy szoptatószéket is, persze nem hiszem, hogy enélkül nem lehetne boldogulni, de már akkor eldöntöttem, hogy ilyet majd venni fogok, amikor még a szoptatás gondolatától is kirázott a hideg:

Felhívnám a figyelmet a plüssmalacra, szintén ikeás szerzemény

Akkor aszongya hogy kell még babaruha. Nahát abból egyet se vettem, ugyanis a szomszédok adtak két gigantozsáknyit, el vagyunk látva egészen egy éves koráig. Először szkeptikus voltam, mert nem nagyon rajongok mások használt cuccaiért, főleg nem olyanokért, amit egy ponton nagy valoszínűséggel lebüfiztek lepisiltek és lekakáltak mások gyerekei, de gondoltam azért lecsekkolom, főleg, hogy ne sértődjenek meg. Aztán kiderült, hogy nemcsak hogy nagyon arik, de alig használtak, sőt, volt amit sose hordtak (anyóstól kaptuk, de nem tetszett című történet). Úgyhogy ezen felbuzdulva, kollégám ajánlatán is kaptam, aki szintén hozzámvágott még két zsáknyi babaruhát. Ezt azért jól ki kellett válogatni, és ami nem kellett, a szegényeknek adtuk.

A szomszédoktól kaptunk még egy beülős ugrálós játékot, egy pokrócszerű valamit mindenféle lógó biszbasszal, amivel stimulálhatja az érzékszerveit, és egy babülést, ami rezegve bealtat. És ha már itt tartunk, befektettem még egy bekábítókészülékbe is. Mivel a Danival mindketten bárhol, bármikor perceken belül bealszunk, nagyon bízunk benne, hogy a gyereknek se lesz ezzel gondja. De ha mégis, szerintem ez a készülék megoldja a problémát, tud hangot kiadni, van rajta egy csomó altatódal meg nyugtató zajok mint például eső és hullámzás, és emellett tud vetíteni a plafonra, kisállatok mennek rajta körbe körbe, háromféle téma közül lehet választani, bárányos, dzsungeles és tengeres. Elég hatékony szerkezetnek tűnik.

Bár ez nem tartozik szorosan a babás dolgokhoz, a lakásátrendezéshez viszont igen, fejlesztettük magunkat néhány faliképpel. (A vendégek rendszeresen lesajnáltak,  hogy tök üresek a falak, és folyton ránk akartak tukmálni képeket, mindig el kellett magyarázni, hogy nem, ez direkt van így, nekünk így tetszik.) Ezek volnának:

Ezeket a falmatricákat még múlt karácsonykor szerváltam

Irtam róla, hogy két éve karácsonykor paint-by-numbers-t (kifestő felnőtteknek) kaptam a Danitól.
Tádááám, elkészült!

És ez is, több mint egy évig tartott, igen megnyugtató szórakozás, bár enyhén autista, főnököm sikítófrászt kapna, ha megtudná, hogy ezzel töltöm értékes perceimet.

Meg végre hivattunk elő saját képeket

Egy korábbi bejegyzésben azt állítottam, hogy nem hatnak rám a hormonok, és nem épültem le szellemileg gügyögős szintre. Azért ezt az írást átolvasva, ez az állítás némi módosításra szorul. De nem is ez a legnagyobb baj, hanem hogy olyan érzelgős lettem, hogy ha a tévében beteg vagy szegény gyerekek karácsonyával kapcsolatos adománygyűjtő reklámot látok, szinte elsírom magam. Egyik percben sík ideg vagyok, míg a másikban buddhista nyugalom száll rám. Hát én nem tudom ezt ki élvezi, de hogy én nem, az biztos...

A másik amitől tisztára elérzékenyülök, hogy milyen rendesek hozzánk az emberek. A kolléga/barátnőm szervezett nekünk babaváró bulit, ahol meglepően sokan megjelentek, és szorgalmasan készítették nekünk a babaruhát. Tényleg szeretnek minket, tisztára megható.

Babaruhagyártás

Exponenciális méretnövekedésem némi aggodalommal tölt el

Az elkészült művek

A főszervező a nagy ajándékkal (és a lakótárs kutyája mikulásnak öltözve illetve csendéletként megörökítve)

A ház menedzserének mondtuk, hogy februártól anyukám jönne hosszabbtávon velünk lakni (ezt nem emlékszem, hogy itt említettem-e már, de lesz 24/7 segítség, juhé!) és megkérdeztük, hogy nem gond-e ez, illetve kellene-e felérat fizetni (ugyanis a szerződés két főre szól, és limitálja, hogy meddig maradhat vendég). Nemcsak, hogy rögtön jött a válasz, hogy köszöni, hogy rákérdeztünk, teljesen rendben van, de pár napon belül csomagot találtam az ajtónk előtt, egy kis hordozható babaágyat kaptunk ajándékba. Ennyi kedves ember egy rakáson, nem is értem, hogy lehet ez?

És végül, mivel ez az utolsó bejegyzés karácsony előtt, minden olvasónknak Nagyon Boldog Ünnepeket!

Itt sem olyan egyszerű - Első rész

Úgy gondoltam, hogy egy ilyen fórumon illik az élet kevésbé kellemes aspektusairól is szót ejteni, bár az elején szeretném leszögezni, hogy tisztában vagyok vele, hogy nagyon szerencsések vagyunk, és amit mi komoly nehézségként élünk meg, az valójában csak annyi, hogy nem mindig minden sikerül elsőre úgy, ahogy azt elterveztük.

Mindenesetre a posztdokság közepe felé járva, megspékelve az utódgeneráció közeledtével, felmerül az emberben a kérdés, hogy mi is legyen ezután. (A félreértések elkerülése végett, a nem szakmabeli kollégáknak jegyzem meg, hogy az a pozició, amiben most vagyunk, a kutatóképzés legmagasabb szintje, de mindenképpen csak átmeneti, és pár éven belül akkor is lépnünk kéne, ha nagyon tetszene.) Mindenesetre annyira egyikőnknek se tetszik, és kicsit komolyabban utánajártunk, hogy mi is legyen ezután.

Kezdjük talán a Danival. Benne már régóta ért a gondolat, hogy a kíserletes biokémiát nem igazán élvezi, és ezzel összefüggésben nem is megy neki olyan jól. Ezzel ellenben a programozást gyorsan tanulja, és a bioinformatikás témáival is sikereket ért el. Namármost, a tudományban és az iparban is az elmúlt pár évben oltári felkapott lett a data science, vagyis adattudomány nevű új ágazat. Röviden annyi a lényeg, hogy mind a tudomány (főleg a genomika, részecskefizika és a csillagászat), mind a techipar (Google, Facebook és társaik) exponenciális ütemben termelik az új adatokat, olyan meretű adatrobbanást eredményezve, hogy ezeknek a kezelésére, belőlük értelmes információ kinyerésére, és ismertetésére új tudomány épült. Ezen feladatkör ellátására állítólag a „hétköznapi” programozók kevésbe alkalmasak, a programozói gyakorlattal rendelkező kutatók viszont annál inkább. És mivel teljesen új tudományterület, nagy hiányágazat, és errefelé óriási felhajtás van körülötte.

Hát nekünk se kellett több, teljesen beindultunk, hiszen ez szuper lenne Daninak. Ráadásul találtunk egy hat hetes intenzív kurzust a sziliciumvölgyben, ami pontosan erre van kitalálva, kutatókat képez át data scientist-nek. A képzés után garantált egy állás valamelyik szponzor techóriásnál, oltári jó fizetéssel. Hogy ez túl szép, hogy igaz legyen? Hát valóban, ugyanis van egy kis bibi. Elképesztő nehéz ide bekerülni, 20 helyre átlagban 400 jelentkező van, és a befutók többnyire fizikusok az MIT-ről, Harvard-ról, Stanford-ról és Berkeley-ről.

Oltári sokat dolgoztunk a pályázaton, főleg a Dani a szakmai részén, de én is motivációs levélen meg úgy általában az angol fogalmazáson. Persze munka után, késő este nekiállva, nemritkán éjszakába nyúlóan. Lényeg ami lényeg, marha profin össze lett rakva, aminek meg is lett az eredménye, és behívták interjúra. Közben nálunk az egyetemen az egyik karrier workshop keretében voltak reklámozni ezt a kurzust, ahol én ami infót csak lehetett begyűjtöttem az interjúról, és a Dani erre is alaposan felkészült (tényleg nagyon keményen dolgozott, nyoma se volt a szokásos utolsó pillanatban összedobok valamit cimű történetnek :-)). Az esemény stilusosan Stanford-on volt, a nálunk nem sokkal idősebb cégalapitó/vezérigazgató sráccal kellett fél órában elbeszélgetni, meggyőzni. (Aki amúgy részecskefizikus, a világ legnagyobb részecskegyorsitójában, a genfi LHC-ben szerezte „big data” tapasztalatát, aztán úgy döntött, hogy mégis inkább meggazdagszik, és eljött ide a sziliciumvölgybe megalapitani ezt a céget, amibe szinte az összes techóriás beszállt. Lassan tényleg kezdek kételkedni benne, hogy létezik itt ember rajtunk kívül, akinek nincs 150 felett az IQ-ja...)

Röviden és tömören az interjú jól sikerült, de nem tökéletesen. Egy kis anekdota a helyzet súlyosságáról, hogy Dani miközben egyik projektjét mutatta be, érdekességként megjegyezte, hogy amúgy ennek a módszernek a kidolgozásáért adták idén a kémiai Nobel-díjat, mire az volt a válasz, hogy igen, tudja, tegnap volt itt interjúzni egy posztdok abból a csoportból. Hát így próbáljon meg az ember itt labdába rúgni.  Múlt héten kaptuk meg a végleges eredményt, Danit nem vették fel, de nagyon közel volt hozzá, olyannyira, hogy azt mondták, ha még kicsit erősítené a megfelelő programozási tudását, nagyon örülnének, ha újra jelentkezne. Egy darabig eléggé el voltunk kenődve, mert marhára beleéltük magunkat, hogy Daniból jövőre menő data scientist lesz, de végül is ahhoz képest, hogy milyen brutális a verseny, ez nagyon bíztató első lépés, és rájöttünk, hogy nem ment el még ez a vonat...

Amúgy a legkalandosabb részt még nem is említettem, ugyanis amikor a nyár közepén Dani főnöke megtudta, hogy szeretne pályázni, teljesen begőzölt, és lényegében döntés elé állította, hogy most rögtön meg kell mondania, hogy januártól itt fog-e dolgozni vagy sem. És mikor Dani azt válaszolta, hogy ez olyan lehetőség, amit nem hagyhat ki, még akkor is ha nagyon kicsi az esély a bejutásra, aláiratott vele egy papírt, hogy december végén önként lemond a poziciójáról. Akikkel beszéltünk erről sokan azt mondták, hogy nagyon amatőr hiba volt bármit is mondani illetve aláírni, ezzel részben egyetértek, bár azért úgy gondolom, hogy külső szemlélőként könnyű okosnak és bátornak lenni, egészen más, ha az ember önmaga taktikázik, és titkol valamit a főnöke elől, és azért a helyzet nem is volt olyan egyértelmű. Mindenesetre azt megtanultuk, hogy bizonyos esetekben az őszinteség nem a legjobb megoldás. Szóval ez a szituáció nem kis izgalmat okozott nálunk, a januári babával nem is lehetett volna jobb az időzités... Volt itt minden, részemről hajtépéses hisztiroham sirógörccsel kombinálva, Daninál meg néma csendben szenvedés, rendszeresen hajnali háromig tartó programozással.

Persze a végén Dani mégse lett kirúgva, sőt a főnöke egész pozitívan állt hozzá, és azt mondta, hogy abszolút támogatja jelentkezését egy bioinfós posztdokra (valahol sejtettem én, hogy csak a főnöki hatalom fitogtatásáról van szó, de azért még így se volt szőp tőle). Merthogy az továbbra is egyértelmű, hogy a Dani sokkal inkább programozna mint pipettázna, és nagyon úgy tűnik, hogy ennek a váltásnak egy kevésbe csábító, de biztosabb módja egy újabb, adatelemzős, programozós egyetemi posztdok státusz. Ezzel viszont el is értünk hozzám, ugyanis egy posztokfizetésből itt nemigen lehet megélni, úgyhogy én meg kénytelen vagyok lenyelni a mindössze két hónapos szülési szabadságot, és visszamenni gályázni. Nade ez már egy másik történet, és már így is oltári hosszú ez a bejegyzés, úgyhogy folyt köv.

Deep Fried Thanksgiving

Tegnap volt Thanksgiving, vagyis Hálaadás, amit Hédiéknél töltöttünk, akik nagy partit csaptak, és mintegy húsz nemzetközi közgazdász diákkal (biológusként mi voltunk a kakukktojás) bátor feladatra vállalkoztak, konkrétan, hogy egy óriási forró olajjal teli üstben megsüssenek egy pulykát a parkolóban.

Nagyon jó móka volt, a pulyka tök jól sikerült, a többi kaja is igen finom volt. Mivel ugyanolyan sebességgel fogyott a magyar (tokodi!! :) házipálinka mint a japán sake, az amerikai sör és a francia bor (ilyen nem biztos, hogy volt, de jól beleillik a felsorolásba), hamar mosolygósra vették sokan a figurát, és nagy táncolásba fulladt a dolog, jórészt egyetemista éveink magyar rock és punkslágereire. Ekkor már főként magyarok maradtak, de az egyéb nemzetiségűek is rendkívül jól bírták ezt a megpróbáltatást.

És végül persze muszáj megemlíteni, hogy Hédi és Attis remek házigazdák voltak, szuperul éreztük magunkat, köszönjük! Képriport:

America the beautiful

Na, megint egy kis ismeretterjesztés következik. :) A mai bejegyzés címadásának apropója az azonos címmel kiadott új negyeddolláros sorozat, ami az USA nemzeti parkjait hivatott bemutatni. Nagyon tetszik, hogy a jenkik nem szívbajosak, ha arról van szó, hogy meg kell mutatni, hogy milyen szép ez az ország, és tudnak rá büszkék lenni. A sorozatban a negyeddolláros érmék írás oldalán egy-egy nemzetipark vagy történelmi emlékhely jellegzetessége látható. A sorozatot 2009-ben indították, és 12 éven keresztül évi 4-5 emlékérmet bocsájtanak ki (jelenleg 19-nél járunk). 

Néhány a nemzetiparkokat bemutató negyeddollárosok közül.

Ez a sorzat nem újdonság az amerikai numizmatika történetében: az első speciális sorozatot 1976-ban nyomták az államalapítás 200. évfordulójára. Ekkor 25 centes, féldolláros és egydolláros címletekből adtak ki emlékérmet. A nagy sikerre való tekintettel 1999-ben indították útjára a tagállamokat és a csatolt területeket bemutató 56 tagú sorozatot.

Mi ennek az értelme? Első pillantásra a nemzeti öntudat építő célja nyilvánvaló, de van ismeretterjesztő hatása, valamit lendíthet a belföldi turizmuson, de megemlítenék egy gazdasági vonatkozású érdekességet is: felmérések szerint, az 56 speciális ("tagállamos negyeddolláros") érmét minden második USA polgár begyűjtötte, amivel a központi bank a világ legsikeresebb numizmatikai akcióját hajtotta végre. Ugyan, ez gyűjetményenként mindössze 14 dollár, de a teljes lakosságra kivetítve 3 milliárd dolláros bevételt jelentett az államnak!! Az ismeretterjesztés sem túl nyilvánvaló, de érdemes megemlíteni, hogy a gyűjtést rengetegféle album (mint régen a Lutra albumok :-) segíti, ahol kis térképeken lehet beilleszteni a megfelő negyeddollárost. Az albumok a térképeken kívül mindenféle hasznos és érdekes információval is szolgáltak az adott államról, vagy nemzetiparkról (sorozattól függően persze).

Ilyen helyes kis albumba lehet  gyűjtögetni a negyeddollárosokat.
Jó szórakozás gyerekeknek, és olyan gyerek lelkű felnőtteknek, mint én. :)

Az albumból sok okosságot megtudhatunk az államokról:
mikor alapították, mi a fővárosa, mi a "beceneve", mi az állami mottó,
mi a hivatalos madara és virága. :)

Made in China nemzeti büszkeség.

Van néhány érdekesség is a negyeddollárossokkal kapcsolatban: a mai formájában 1936-ban elkészült negyeddollárosok (Washington quarter) először viszonylag sok ezüstöt tartalmaztak, majd később a magas költségek miatt a nemesfémtartalmat csökkentettték. A fejhez képest, az írás oldalon lévő sas fejjel lefelé látható az 1999-ig vert érméken. 

Southwest roadtrip - Ráadás

És akkor jöjjön még egy-két ráadás az igazán kitartó olvasóközönségnek.

Először is kezdjük az Eszter gépével felvett, és Balázs által megvágott videóval, ami nekem marhára tetszik, Balázs nem véletlenül dolgozik az Index videószerkesztőségében. Nagymamakoromban majd ezzel fogok a fiatalságomra emlékezni :-)

http://www.youtube.com/watch?v=okjFJ-cwavQ

Link Balázs szintén nagyon profi fotóihoz (van benne New York és San Francisco is):

http://indafoto.hu/_kodiak/usa_new_york

http://indafoto.hu/_kodiak/grand_canyon

http://indafoto.hu/_kodiak/monument_valley

http://indafoto.hu/_kodiak/mesa_verde

http://indafoto.hu/_kodiak/arches

http://indafoto.hu/_kodiak/bryce_canyon

http://indafoto.hu/_kodiak/zion

http://indafoto.hu/_kodiak/san_francisco

Az úton hazafelé tartott népszavazás eredménye (7 pont - leginkább tetszett, 1 pont - legkevésbé tetszett):

	Balázs	Erika	Eszter	Dani	Összesen
Grand Canyon	4	6	5	6	21
Antilop Canyon	2	5	4	3	14
Monument Valley	3	1	1	4	9
Mesa Verde	5	3	3	1	12
Arches	1	2	2	2	7
Bryce	7	7	7	5	26
Zion	6	4	6	7	23

Egy ilyen összefoglaló bejegyzésben megemlékezhetünk arról a rengeteg féle állatról, amit az út alatt láttunk: persze mókusból láttunk vagy 123-at, minimum 4 félét, sétáltunk békésen legelésző szarvasok között, láttunk mindenféle színes madarat, keselyűt, sőt még egy tarantulát is a Zion Nemzeti Parkban! Dani nagy bánatára csörgőkígyót most sem sikerült elcsípni, bár mindenhol azzal riogattak bennünket.

Egy kis összegzésnek összeszedtük egy térképen, hogy merre jártunk a bő egy hét alatt, és szépen bejelöltük, hogy merre mit láttunk.


UPDATE: Balázs elküldött egy olyan térképrészletet, amin 2600 km-es road-tripünk összehasonlítható kis országunk 2500 km hosszú határával:

Southwest roadtrip - 8. nap: Zion Nemzeti Park és Las Vegas

A kellemes helyi kisvendéglőben elfogyasztott reggeli után vissza a Zion-ba, ahol a mai program a Narrows volt, ahol a kanyon-ban folyó patakban lehet túrázni. Röviden ezt is kipróbáltuk, szép volt, de kora délután már indultunk is, mert még több mint három órás út állt előttünk Las Vegas-ig. Útközben csak a kedvenc Black Bear Diner-ünknél álltunk meg, ez Eszteréknek is nagyon tetszett. Amúgy itt jegyzem meg, hogy Eszterrel kirándulni igen hálás dolog, mert mindenért nagyon lelkesedik :-)

Végül is egész normális időben érkeztünk meg Las Vegas-ba, de nálam ez így harmadszor már teljesen kiverte a biztositékot. Annyi az ember, hogy nem lehet tőlük mozdulni, mindenhol ezek a gagyi csilingelő nyerőgépek, akármennyire próbálod elkerülni, csak beterelnek a kaszinóba, ha meg már bent vagy, nem bírsz kitalálni, hiába nem vagy hülye… Huh, szóval a szállásra visszafele hajnali egy magasságában elég csúnya hisztit levágtam szerencsétlen Daninak :-(

Balázs meg szerette volna kipróbálni a pókert, merthogy otthon szokott játszani, de persze az is úgy van ám megcsinálva, hogy az ember még csak véletlenül se lássa át a rendszert, és csak komolyabb pénzösszeggel lehessen beszállni. Úgyhogy hagytuk az egészet a francba, és maradtunk a félkarú rablóknál, amire most se sikerült rájönni, hogy hogy működnek. És hogy ez a rengeteg ember ezt az egészet élvezze, fel nem foghatom! Mindenesetre mivel már volt elég sok Las Vegas-os fotónk, most a Dani az új portréfotós objektivjével kisérletezett, íme:

Másnap reggel indult vissza a gépünk Oakland-be (legalább most nem kellett hazavezetni), aztán bevásárlás, mosás, és másnap kezdődött is a meló, Eszteréknek városnézés. Úgyhogy ez sem a pihenésről szólt. Félreértés ne essék, oltári jó helyeken jártunk, és szuper hogy ennyi mindent láttunk, de azért már nagyon jókor jön ez a gyerek, mert már marhára ránkférne egy kis nyugiban punnyadás. Eszterékkel meg is beszéltük, hogy egyszer majd már gyerekekkel visszamegyünk a legjobb helyekre, és összehozunk egy nyugisabb, kirándulós nyaralást :-)

Az utolsó napon már nem kellett sokat vezetni, de 188 mérföldes út alatt 3 államot
(Utah, Colorado, Nevada) érintettünk.

Southwest roadtrip - 7. nap: Zion Nemzeti Park

Kicsit döcögősre sikeredett a vége (mármint a posztolásnak), de azért össze fog ez jönni.

Ismét vörös homokkő és kanyon, de mégis teljesen más. Azzal inditottunk, hogy megmásztuk az Angel’s Landing-et, ami a legkomolyabb túra a parkban. Na jó, mi csak kb. az út kétharmadáig jutottunk, mert a mindkét oldalon meredeken letőrő szakadék chicken out-olásra késztetett, de a Balázs végigment (egy jó fotó érdekében mit számit egy kis szakadék?) Miközben mi Balázst vártuk, komoly mókustámadás áldozatai lettünk. A kis mocskok még a táskánkba is bemásztak a sós mogyoró után! Elég vicesen hangzik, mi is nevettünk volna, ha nem nyomatják mindenhol, hogy ezek az ártatlan kis szőrös izék pestises bolhákat terjesztenek.

Reggel még esett as eső

Az út felfelé

Mi eddig jöttünk

Balázs még itt ment tovább. Az igazán cikis rész innen még nem is látszik.

Mókustámadás

A fiúk kipurcantak

Ilyet  is láttunk, én mondjuk nem örültem annyira, de a Dani annál inkább

Ez viszont már határozottan tetszett

Délután még kisebb túrát tettünk a környéken. A szállás is közel volt, kényelmesen és elégedetten vezettünk hazafelé, amikor is lekapcsolt a helyi serif gyorshajtásért. De rendes volt, így szerencsére olcsón megúsztuk.

Ezen napon nem kellett sokat vezetni, de azért sikerült ezt a rövid utat is mozgalmassá tenni.