Itt sem olyan egyszerű - Második rész

Hát szóval, hogy velem mi van, illetve mi lesz. Rövidtávon két hónap szülési szabadság, aztán utána szép lassú visszamenetel, ugyanis sikerült úgy időzitenem, hogy három cikket is kelljen irnom ezen idő alatt, amit ha minden jól megy, otthon is tudok csinálni. Azt hiszem a körülményekhez képest, ez egy igen szerencsés megoldás, és bár egy részem marhára irigyli azokat a kismamákat akik évekig otthonmaradhatnak, most karácsonykor elég lazára vettük a figurát, és egy hét otthon punnyadás után már kezdtem érezni, hogy azért vannak ennek hátrányai is, és határozottan jó érzés, ha az embernek van egy állása, ahol számitanak a munkájára. És bár biztos vagyok benne, hogy a gyerek érkezésével minden meg fog változni, azért nyugalommal tölt el, hogy most már mindkét oldalát látom az éremnek.

Ami meg a hosszútávot illeti, talán kezdjük azzal, hogy nálam is volt egy kis szakmai kaland a nyár vége felé. Mivel az összes karrierworkshop-on azt nyomatják, hogy a LinkedIn mennyire fontos (az internet bugyraiban kevésbé járatosak számára, ez lényegében egy szakmai, álláskeresős Facebook), én is csináltam magamnak egy profilt. Abszolút nem hittem benne, de gondoltam, ha már annyira mondják, hát ezen ne múljon. Kb. két hétre rá kapok egy email-t a Genentech fejvadászától (ez  ugyanaz a cég, amiről egyszer már írtam, és azzal zártam a bejegyzést, hogy ide bekerülök, ha beledöglök is), hogy nem érdekelne-e egy állás. Elolvasom a kiírást, nem hiszek a szememnek (először tényleg azt hittem valami vicceskedvű kolléga szórakozik), ugyanis a tökéletes állommelóm, kitalálni se tudnék jobbat, képességeimnek megfelel, és úgy érzem marha jó is lennék benne. Lényegében a gyógyszerfejlesztés középső lépcsőfokán kellett volna mérést fejleszteni, optimalizálni, és közben az alsóbb és felsőbb szintekkel is tartani a kapcsolatot. Önálló kutatói pozició, kisebb csoporttal. Hát el lehet képzelni, hogy ettől mennyire felizgultam, és ráadásul ők találtak meg engem! Rövidre fogva a történetet, egy ideig tényleg úgy tűnt, hogy érdeklem őket, hónapokon át ment a most ezt küljem be, meg azt küldjem be, aztán hosszas néma hallgatás, de sajnos a végén még interjúra sem hívtak be :-( Mondjuk ennek feltehetően tudománypolitikai okai is voltak, amit itt most nem részletezek, de azért némileg elkeseredtem tőle.

Azt hiszem azért is éltük meg ilyen nehezen ezt a fél évet, mert volt egy pont, ahol úgy tűnt, hogy tényleg mindketten óriásit fogunk dobbantani, a szakma legcsúcsára jutunk, Dani mint data scientist a sziliciumvölgyben, én meg csoportvezető az egyik legjobb gyógyszercégnél, és nem mellékesen annyi pénzünk lesz, hogy nem tudunk vele mit kezdeni... Jól van na, most már elismerem, hogy ez teljesen szürreális, de volt egy pont, ahol tényleg bekajáltuk a mézesmadzagot.

Nade visszatérve a valóságba, a főnököm már többször rákérdezett, hogy meddig tervezek még itt maradni, és mit szeretnék ezután csinálni (ezt a beszélgetést rendszeresen lefolytatja az embereivel, ez alapján kombinál a pályazati pénzeivel, és vesz fel új embereket). Miután mondtam neki, hogy én igencsak az ipar felé tendálok, első alkalommal az volt a reakciója, hogy ő ebbe nem szól bele, ez teljes mértékben az én döntésem. Második alkalommal azt modta, hogy ezt azért jól gondoljam meg. Harmadik alkalommal közölte, és most szó szerint fordítok, "ha az én tehetségemmel nem akarok az akadémiában maradni, akkor iratkozzak be pszichoterápiára". A negyedik alkalommal meg hosszasan kifejtette, hogy nagy hibát követek el, mert az én kreativitásommal, produktivitásommal és képességeimmel az iparban sosem fogom kihasználni a potenciálom, az egyetlen pozíció, amiben engem el tudna képzelni az iparban a nagyvezetői szint, ahol a legfelsőbb döntéseket hozzák, és a kutatási irányvonalakat határozzák meg, de oda túl sokáig tart eljutni. Hát nem mondom, hogy az embernek nem hízik a mája, ha ilyeneket mond neki egy rettegett Berkeley-s professzor :-)

Sőt, még csak azt sem mondom, hogy nem kezdek el igen erősen gondolkodni rajta. De meg ezután is határozottan az ipar felé hajlok. Miért? Mert egyre világosabb számomra, hogy engem nem a tudományos érdeklődés hajt, hanem a siker és az elismerés. A főnököm azért mondja, amit mond, mert azt látja, hogy baromi produktiv vagyok, és oltári hatékonyan gyártom az eredményeket. Nade hogy csinálom ezt? Felmérem, hogy mik azok a kritikus problémák, amiket meg kéne oldani, és mi az, ami ezek közül záros határidőn belül viszonylag kis energiabefektetéssel megoldható. Nekiállok, maximum háromszor, és ha semmi előremutató jel nincs, hogy ebből alakulna valami, abbahagyom, és mást csinálok. Következésképp baromi gyorsan haladnak a témáim, de közben nem oldok meg semmilyen igazán nagy kihivást. Azok a kollégáim, akik szerintem igazán kutatóknak valók, teljesen felizgulnak valami tudományos problémától, és gőzerővel dolgoznak rajta, akár évekig sikertelenül, de a végén megoldanak valami olyan kérdést, ami annyira izgatja őket, hogy nem tudnak tőle aludni. Szerintem ahhoz, hogy valaki alapkutatásban egy életen át elégedett legyen, ez a fajta mentalitás elengedhetetlen.

Én belőlem ez nemcsak hogy hiányzik, hanem egyre inkább az adófizetők pénzén végzett gyakran teljesen értelmetlen szellemi maszturbációnak érzem. És egy ilyen erős kijelentés után mindenképp szeretném azt leszögezni, hogy természetesen rengeteg zseniális kutató van, akik elképesztően érdekes dolgokat csinálnak. De egyre inkább úgy látom, hogy belőlük kevés van, és ha valami egészen konkrét hasznos dolgot szeretnék magammal kezdeni, akkor ezt más keretek között kell tenni.

Szóval lényegében itt vagyunk 32 évesen, oltári magas szinten kiképezve molekuláris biológiai akadémiai életpályára. Arra a legmagasabb szinten, de csak arra. És bár én továbbra is pozitivan állok ezekhez a dolgokhoz, el kell ismernem, hogy ez azért eléggé megbonyolitja a helyzetet. Igy utólag már azt mondom, hogy talán jobb lett volna valami könyebben eladható és alakitható mesterséget kitanulni, pl. programozás vagy esetleg pénzügy, közgáz. Ha egyetem után rögtön elkezdtünk volna ilyen területen dolgozni ahelyett, hogy a doktori és posztdok képzéssel, ami közül egyik se minősül rendes munkahelynek, tiz évet eltöltünk, akkor nem most, a gyerek érkezésével együtt kéne munkát keresni, és frusztrálva agyalni a jövőn.

Mondjuk az is igaz, hogy itt mindenhol olyan arcokba botlik az ember, akik elképesztően profik abban amit csinálnak, és olyan szintű a verseny, hogy teljesen reménytelennek tűnik szinte minden, bár józanabb pillanataimban szinte biztos vagyok benne, hogy ez sem reális. Néha rámjön, hogy legszivesebben hazamenekülnék, aztán persze véggiggondolva ezt az ötletet igen hamar rájövök, hogy azért teljesen ne legyek már hülye...

És bár ez a bejegyzés pesszimistább hangvételű lett, mint amilyennek szántam, azért valahol legbelül hiszek benne, hogy tartogatunk mi még magunk számára is meglepetéseket. Avagy Genentech és Sziliciumvölgy, újabb támadásra felkészülni, előbb-utóbb úgy is betörünk!