Random képek a közelmúltból

Év végi (eleji?) rendrakás során találtam néhány képet, amik önnállóan ugyan nem érének meg egy egész blogbejegyzést, de a képek vagy a hozzájuk kapcsolódó történetek érdekesek.

Egy derűs vasárnap délután, közvetlenül egy sikertelen röntgenkrisztallográfiás adatgyűjtés után készült, a ciklotronból kilépve ezek az őzek állták el az utam. Errefelé nagyon sokféle vadállat él, amikkel igen gyakran össze is futhatunk. Ugye vannak a mókusok (amiből van vagy 3oo féle északamerkában), kolibrik, őzek, sőt laknak errefelé pulykák, mosómedvék, csörgőkígyók és tarantulák is. Mindenhol figyelmeztetnek, hogy előfordulhatnak pumák is, de én még nem találkoztam olyan ranger-rel, aki valaha látott volna akárcsak nyomot is. Viszont tőlünk kicsit délebbre már fekete özvegyek is élnek! Azt is láttunk, igaz csak terráriumban, egy bemutató példányt, de azt a parkban fogták állítólag. :D Utána egész kirándulás alatt azt lestem, hogy az avarban hol lapulhatnak, de sajnos sehol sem találtam.

Őzek (vagy szarvasok) a Cyclotron road-on

Az ősz folyamán egy nagy szerencsétlenség is történt: a bicajom tulajdonképpen majdnem minden mozdítható porcikáját ellopták... (kb. egy évvel azután, hogy súlyos összegekért rendbe lett hozatva) A dolog úgy történt, hogy a helyi HÉV azaz BART dolgozói keveselték a nekik folyósított jövedelmeket és egyéb juttatásokat, és ezért sztrájkba léptek. A BART errefelé egy neuralgikus pont: a kb. 1o milliós San Francisco környéki agglomerráció fő tömegközlekedési ezköze, naponta majd félmillió ember használja, és a csekély áteresztésű hidak fő alternatívái. Ha a BART leáll, akkor a hidakra nehezedő gépkocsis nyomás, elképesztő méreteket ölt, és az amúgyis katasztrofális közlekedés tovább romlik. Na, engem ez a bizonyos sztrájk meglehetősen váratlanul ért, mivel nem nagyon nézek TV-t. Reggel megérkeztem az állomásra, és látom, hogy egy biztonsági őr küldi el a tudatlanul odavetődő utasokat... Csóválom a fejem, de semmi gáz, rendes U lakattal lezártam a bringám, és car-pool-lal mentem a városba. (Alkalomadtán egy külön bejegyzésben fogok megemlékezni a helyi tömegközlekedésről, és a BART sztrájkról.) Ám a visszaút nagyon keserves volt: mivel nem volt BART, kénytelen voltam busszal menni (ami kb. 3 km gyaloglással kezdődik a buszpályaudvarra). Majd jól ledöbbentem, hogy kb 3 háztömb hosszúságú sor várt buszra a hideg San Francisco-i szélben. :D  Na, gondoltam, elmegyek inkább vacsorázni valahova, olvasok cikkeket, és közben majd elfogy a nép. Kb. 8-9 óra körül visszatérve azt láttam, hogy a sor már csak olyan 2oo méteres lehetett, beálltam, és a 3. buszra már sikerült is felférnem. Viszont, annyira tele volt a tököm a világgal, hogy azonnal hazamentem, és a szépen lezárt bicajt a BART-nál hagytam. Aminek ez lett az eredménye:

Az áldozat

Szóval az élelmes tolvajok elvitték az első kereket, a villát, a stucnit, a nyerget, és a nyeregcsövet. Pont az első kerék volt nemrég kicserélve. Szemetek! Mivel a helyi bicaj boltokban nem lehet használt alkatrészeket venni, egyszerűbbnek és olcsóbbnak tűnt, hogy inkább egy másik bicajt vegyek. Szóval most van egy "új" használt Bianchi-m, ami bizonyos szempontból visszalépés volt a TREK-hez képest: ugyan sokkal jobb állapotban van, de régebbi, acél vázas, így jóval nehezebb. 

Errefelé hatalmas divat (persze biztosan nem csak itt, de én még máshol nem láttam ezt) büfékocsikból (food truck) kajálni. Ennek a műfajnak ugye az a lényege, hogy a sok fix költséget megspórolva viszonylag olcsóbban kajálhat a jómunkásember. De ugye nem is San Francisco-ban lennénk, ha ezt a műfajt nem lengené körül jókora sznobéria: a csóró munkásokat olcsó taco-val ellátó hagyományos büfékocsik mellett vannak itt gourmet susi, vegán falafeles büfékocsik, sztárséfek által működtetett mobil staekhouse-ok, ahol kizárólag helyi termesztésű bio zöldségekkel, és mezőn legeltetett állatok húsával készült ételeket szolgálnak fel. Az igazán menő kocsiknak külön weboldala van, és a rajongóknak Twitteren küldik el, hogy éppen hol tudják elcsípni őket. A műfaj netovábbja az úgynevezett food truck találkozó, ahol egy csomó kocsi összejön, és a sok fiatal és hippi kis szabadtéri zene mellett vacsorázhat egy jót. (Persze ezeket az összejöveteleket a helyi vendéglátósok nem nézik jó szemmel, és ahogy csak lehet próbálják megfúrni.)

A Creme Brule cart az egyik legtipikusabb San Francisco-i jelenség, amit el tudok képzelni.
Az ínycsiklandó finomság tetjére a szemünk láttára karamellizálják a cukrot kis szúrólánggal. Potom 4 dolcsi.   

Így néz ki egy ilyen food truck találkozó.

A Kinder hentesüzletláncot egy környékbeli család alapította, aztán szépen lassan terjeszkednek.
Már sajátmárkás Barbecue és egyéb szószokat is lehet kapni a boltokban.

Szüleim karácsonyra egy kis csomaggal leptek meg bennünket, amiben elláttak minden jóval, ami magyar embernek szükséges a túléléshez: füstöltkolbász, angolszalonna, füstöltszalonna, szárított csipkebogyó, mák és mézeskalács. Minden gondos vákuumzáras csomagolásban.

A csomag kicsit lerongyoltan, de tulajdonképpen épségben megérkezett.

A csomagban utazott ez a két, szintén levákuumozott, zoknibaba,
hogy az F1 generáció se maradjon ki a jóból.

Van még egy kép, amúgy elrettentés képpen. A tulajdonos a zebrák olyan nagy rajongója, hogy nemcsak zebramintásra festette az autóját, de valami rejtélyes okból kifolyólag teleragaszgatta kis zebrafigurákkal a kocsit. 

Talán Győzike járt errefelé?

De ez nem az egyetlen furcsa gépjármű-ornamentika a környéken: van egy kocsi, amin körös-körül egy csomó random kinder figura van felragasztva. Egy másik kocsi felhőmintásra van feste (szolid felirat: 'smoke weed!') és rendszerint a hasonló mintás ház előtt parkol. Alkalomadtán majd azokról is csinálok képet.


Gondolva a kis alien érkezésére, beruháztunk egy portré objektívre. A régi nagylátószögű kit objektív (9-45mm, F3.5-5.6) remekül működik, ha van elég fény és messzire kell fotózni... Szó se róla, tényleg csodálatos tájképeket tud készíteni. Viszont ha kevés a fény, akkor a képek zajosak, és portréknál már zavaró a szférikus aberráció. Szóval igazán szép és igényes babás facebook fotókat lőni ezzel nem nagyon lehet. Ám gépünk egy MILC, ami azt jelenti, hogy ugyan nincs benne tükör, mint a profi gépeken  (Mirrorless), de objektíve cserélhető (Interchangable Lens Camera). Szerencsére az Olympus bővelkedik szuper objektívekben és van nekik egy tulajdonképpen félprofi komoly amatőr objektív, ami pont azt tudja, amire nekem szükségem van: ulrabrutálfényerő (F1.8) és közepes látószög (45mm, ami a full frame-en 9o mm-el ekvivalens). Tudom, hogy ez így nagyon teoretikusan hangzik, de képek önnmagukért beszélnek:

A baloldali képkivágás a régi, a jobb az új objektívvel készült. Habár a jobboldalin kicsit több a fény, azért a élesség és részletgazdagság szerintem ámulatba ejtő (+ a szárnyak is kevésbé vannak bemozdulva).

Érdemes a portrékat is megnézni:

A nagy apertúrának köszönhetően a Berkeley-s hippik nem terelik el a nézők tekintetét a csodás fotóalanyról.
(Ezt az effektust még lehetett volna fokozni, de még nem vagyok gyakorlott portré fotós)

A nagy fényerőnek köszönhetően a vegasi kaszinókban sem kellett vaku.

És egy állati portré. (a kolibrietetőt éppen töltöttem :)

Itt sem olyan egyszerű - Második rész

Hát szóval, hogy velem mi van, illetve mi lesz. Rövidtávon két hónap szülési szabadság, aztán utána szép lassú visszamenetel, ugyanis sikerült úgy időzitenem, hogy három cikket is kelljen irnom ezen idő alatt, amit ha minden jól megy, otthon is tudok csinálni. Azt hiszem a körülményekhez képest, ez egy igen szerencsés megoldás, és bár egy részem marhára irigyli azokat a kismamákat akik évekig otthonmaradhatnak, most karácsonykor elég lazára vettük a figurát, és egy hét otthon punnyadás után már kezdtem érezni, hogy azért vannak ennek hátrányai is, és határozottan jó érzés, ha az embernek van egy állása, ahol számitanak a munkájára. És bár biztos vagyok benne, hogy a gyerek érkezésével minden meg fog változni, azért nyugalommal tölt el, hogy most már mindkét oldalát látom az éremnek.

Ami meg a hosszútávot illeti, talán kezdjük azzal, hogy nálam is volt egy kis szakmai kaland a nyár vége felé. Mivel az összes karrierworkshop-on azt nyomatják, hogy a LinkedIn mennyire fontos (az internet bugyraiban kevésbé járatosak számára, ez lényegében egy szakmai, álláskeresős Facebook), én is csináltam magamnak egy profilt. Abszolút nem hittem benne, de gondoltam, ha már annyira mondják, hát ezen ne múljon. Kb. két hétre rá kapok egy email-t a Genentech fejvadászától (ez  ugyanaz a cég, amiről egyszer már írtam, és azzal zártam a bejegyzést, hogy ide bekerülök, ha beledöglök is), hogy nem érdekelne-e egy állás. Elolvasom a kiírást, nem hiszek a szememnek (először tényleg azt hittem valami vicceskedvű kolléga szórakozik), ugyanis a tökéletes állommelóm, kitalálni se tudnék jobbat, képességeimnek megfelel, és úgy érzem marha jó is lennék benne. Lényegében a gyógyszerfejlesztés középső lépcsőfokán kellett volna mérést fejleszteni, optimalizálni, és közben az alsóbb és felsőbb szintekkel is tartani a kapcsolatot. Önálló kutatói pozició, kisebb csoporttal. Hát el lehet képzelni, hogy ettől mennyire felizgultam, és ráadásul ők találtak meg engem! Rövidre fogva a történetet, egy ideig tényleg úgy tűnt, hogy érdeklem őket, hónapokon át ment a most ezt küljem be, meg azt küldjem be, aztán hosszas néma hallgatás, de sajnos a végén még interjúra sem hívtak be :-( Mondjuk ennek feltehetően tudománypolitikai okai is voltak, amit itt most nem részletezek, de azért némileg elkeseredtem tőle.

Azt hiszem azért is éltük meg ilyen nehezen ezt a fél évet, mert volt egy pont, ahol úgy tűnt, hogy tényleg mindketten óriásit fogunk dobbantani, a szakma legcsúcsára jutunk, Dani mint data scientist a sziliciumvölgyben, én meg csoportvezető az egyik legjobb gyógyszercégnél, és nem mellékesen annyi pénzünk lesz, hogy nem tudunk vele mit kezdeni... Jól van na, most már elismerem, hogy ez teljesen szürreális, de volt egy pont, ahol tényleg bekajáltuk a mézesmadzagot.

Nade visszatérve a valóságba, a főnököm már többször rákérdezett, hogy meddig tervezek még itt maradni, és mit szeretnék ezután csinálni (ezt a beszélgetést rendszeresen lefolytatja az embereivel, ez alapján kombinál a pályazati pénzeivel, és vesz fel új embereket). Miután mondtam neki, hogy én igencsak az ipar felé tendálok, első alkalommal az volt a reakciója, hogy ő ebbe nem szól bele, ez teljes mértékben az én döntésem. Második alkalommal azt modta, hogy ezt azért jól gondoljam meg. Harmadik alkalommal közölte, és most szó szerint fordítok, "ha az én tehetségemmel nem akarok az akadémiában maradni, akkor iratkozzak be pszichoterápiára". A negyedik alkalommal meg hosszasan kifejtette, hogy nagy hibát követek el, mert az én kreativitásommal, produktivitásommal és képességeimmel az iparban sosem fogom kihasználni a potenciálom, az egyetlen pozíció, amiben engem el tudna képzelni az iparban a nagyvezetői szint, ahol a legfelsőbb döntéseket hozzák, és a kutatási irányvonalakat határozzák meg, de oda túl sokáig tart eljutni. Hát nem mondom, hogy az embernek nem hízik a mája, ha ilyeneket mond neki egy rettegett Berkeley-s professzor :-)

Sőt, még csak azt sem mondom, hogy nem kezdek el igen erősen gondolkodni rajta. De meg ezután is határozottan az ipar felé hajlok. Miért? Mert egyre világosabb számomra, hogy engem nem a tudományos érdeklődés hajt, hanem a siker és az elismerés. A főnököm azért mondja, amit mond, mert azt látja, hogy baromi produktiv vagyok, és oltári hatékonyan gyártom az eredményeket. Nade hogy csinálom ezt? Felmérem, hogy mik azok a kritikus problémák, amiket meg kéne oldani, és mi az, ami ezek közül záros határidőn belül viszonylag kis energiabefektetéssel megoldható. Nekiállok, maximum háromszor, és ha semmi előremutató jel nincs, hogy ebből alakulna valami, abbahagyom, és mást csinálok. Következésképp baromi gyorsan haladnak a témáim, de közben nem oldok meg semmilyen igazán nagy kihivást. Azok a kollégáim, akik szerintem igazán kutatóknak valók, teljesen felizgulnak valami tudományos problémától, és gőzerővel dolgoznak rajta, akár évekig sikertelenül, de a végén megoldanak valami olyan kérdést, ami annyira izgatja őket, hogy nem tudnak tőle aludni. Szerintem ahhoz, hogy valaki alapkutatásban egy életen át elégedett legyen, ez a fajta mentalitás elengedhetetlen.

Én belőlem ez nemcsak hogy hiányzik, hanem egyre inkább az adófizetők pénzén végzett gyakran teljesen értelmetlen szellemi maszturbációnak érzem. És egy ilyen erős kijelentés után mindenképp szeretném azt leszögezni, hogy természetesen rengeteg zseniális kutató van, akik elképesztően érdekes dolgokat csinálnak. De egyre inkább úgy látom, hogy belőlük kevés van, és ha valami egészen konkrét hasznos dolgot szeretnék magammal kezdeni, akkor ezt más keretek között kell tenni.

Szóval lényegében itt vagyunk 32 évesen, oltári magas szinten kiképezve molekuláris biológiai akadémiai életpályára. Arra a legmagasabb szinten, de csak arra. És bár én továbbra is pozitivan állok ezekhez a dolgokhoz, el kell ismernem, hogy ez azért eléggé megbonyolitja a helyzetet. Igy utólag már azt mondom, hogy talán jobb lett volna valami könyebben eladható és alakitható mesterséget kitanulni, pl. programozás vagy esetleg pénzügy, közgáz. Ha egyetem után rögtön elkezdtünk volna ilyen területen dolgozni ahelyett, hogy a doktori és posztdok képzéssel, ami közül egyik se minősül rendes munkahelynek, tiz évet eltöltünk, akkor nem most, a gyerek érkezésével együtt kéne munkát keresni, és frusztrálva agyalni a jövőn.

Mondjuk az is igaz, hogy itt mindenhol olyan arcokba botlik az ember, akik elképesztően profik abban amit csinálnak, és olyan szintű a verseny, hogy teljesen reménytelennek tűnik szinte minden, bár józanabb pillanataimban szinte biztos vagyok benne, hogy ez sem reális. Néha rámjön, hogy legszivesebben hazamenekülnék, aztán persze véggiggondolva ezt az ötletet igen hamar rájövök, hogy azért teljesen ne legyek már hülye...

És bár ez a bejegyzés pesszimistább hangvételű lett, mint amilyennek szántam, azért valahol legbelül hiszek benne, hogy tartogatunk mi még magunk számára is meglepetéseket. Avagy Genentech és Sziliciumvölgy, újabb támadásra felkészülni, előbb-utóbb úgy is betörünk!

Évértékelő

Mivel 2013 nem volt valami egyszerű év, gondoltuk írunk egy kis évértékelést, követve nagyszerű miniszterelnökeink által teremtett dicső hagyományokat. Szóval eleinte úgy tűnt, hogy ez az év is a dolgos hétköznapok jegyében fog telni, néhány már előre eltervezett hosszabb kirándulástól eltekintve nem terveztünk semmi különöset. Aztán, mint kitartó olvasóink tudják, kicsit másképpen alakultak a dolgok. A legnagyobb interferenciát nyilvánvalóan a kis alien érkezése okozta/okozza.

És akkor, mint ha nem lenne elég áldás ez önnmagában, kitaláltam, hogy a kísérletes biokémia már nem nekem való, és valami mással szeretném megkeresni a kenyérre (és pelenkára) valót. Már régen kacérkodtam a számítógépek világával, és volt is egy nagyon jó lehetőség az év folyamán, ami sajnos nem jött össze. Mindenesetre én közben már elköteleződtem a váltás felé, úgyhogy ez a vonal 2014-re is tartogat kihívásokat. Dehát, miképpen a feledés ködébe vesző teljesítménytúrázó fiatalságom idején a mondás járta, 'a törpök élete se csak játék és mese...'

Amúgy a babázás gondolatával már egészen megbarátkoztunk, tulajdonképpen konszenzus van köztünk abban, hogy ennél érettebbek sajnos már úgysem leszünk, úgyhogy teljesen aktuális a dolog. Nagy szerencsénk, hogy a legendásan borzalmas társadalom biztosítási rendszerben, akadémiai jogviszonyunknak köszönhetően, nagyon privilegizált helyzetben vagyunk: szinte ingyen, az elképzelhető legmagasabb egészségügyi szolgáltatást kapjuk. Ugyanakkor valami elképesztő módon frusztrálják itt a babás szülőket, úgyhogy muszáj lesz valami lazaságot magunkra erőltetni. Bármit csinál az ember a babájával, az vagy optimális, vagy meghal, megfullad, felrobban stb. És még nem is beszéltünk a családok vérét szívó baba-iparról: vedd meg neki ezt, azt, amazt, ilyen terítőt, olyan kendőt ilyen vackot, olyan bizbaszt... és, ha nem győznének meg az ari mókusok és cicák, akkor a lelkiismereteden keresztül támadnak ("Mer' az a gyereknek kell, és milyen szülő vagy, ha még ezt is sajnálod..."). Szóval ember legyen a talpán aki ép ésszel eligazodik.

Persze nem lenne igazság, ha a kihagynánk azt az egy-két szuper kirándulást, annál is inkább, mert 4000 mérföldet tettünk meg és vagy fél tucat nemzetiparkot látogattunk végig. Remek volt a társaság, szuper látnivalók... haverok, buli, chicken tikka masala. Erika nagyon derekasan tartotta velünk a lépést: 4 (vagy 5? ki tudja) hónapos terhesen még hegyet is másztott a sivatagos Colorado-i kanyonokban. Menő a csaj, mi? ;-) Ugyan a 8 napos túra végére Las Vegas-nál már nem volt felhőtlen a leány mosolya, de ez nem meglepő, ott már én is igencsak a végét jartam.

Szerencsére volt sok kisebb hétvégi kirándulásunk a környező tengerpartokra, hegyekre, síeltünk, volt rock koncert, szóval abszolút nincs okunk panaszra. November végén floridai barátaink is meglátogattak, ami külön nagy öröm volt számunkra. Sütöttünk pulykát egészben... Ja, és majdnem elfelejtettem, közben össze is házasodtunk... Komoly baj viszont, hogy a 'futás' tag alatt idén sajnos egyetlen új bejegyzés sem született. Ez roppant szomorú. Ugyan a szándék megvan, hogy ezen változtassak, de gondolom mindenki érzi, hogy ez a jelen pillanatban sajnos nem megy egykönnyen.

Szóval ilyen mozgalmas évünk volt, és nagyon úgy néz ki, hogy ez afféle szokásunkká kezd válni, mert egyelőre nem úgy tűnik, hogy 2014 nyugisabb lenne. Nade sebaj, úgy jó az élet, ha zajlik!

Karácsony és bejgli

Hogy végre én is életjelet adjak magamról, elvállaltam a karácsonyi beszámoló megírását. Mivel nem nagyon történt semmi érdekes, ezért az egyetlen kalandról fogok részletesen beszámolni: sütöttem nyolc (!) rúd bejglit! 4 mákosat (magyar csempész mákból) és négy diósat mandulásat. Ezt a bombabiztos mindmegette.hu-s receptet követtem. Szóval ilyen lazítósan teltek az ünnepek. Képriport következik.